***
Mielőtt távoznék,
tudni akarom a nevét.
Hány éves.
És a társaságában
az a két nő kicsoda.
Azonban s főképpen
az érdekel, de nagyon
mikor az erdőt járva hallom
hangját lebegni a visszhangon
(mintha valami felborulna bennem):
a két nő mégis mitől boldog
egyfolytában miért mosolyog.
2004 október 5.
***
Olykor visszatér benned az együttlétünk
nem mindennapi érzése.
Nem is értelek, mikor rettegünk
hogy ez már nem az.
Fel a fejjel, és ne félj. Mozdulj végre.
Ott a sok mosatlan edény. Mosogatnod kéne.
2002
***
Nagyanyám volt.
Nem ölelt úgy senki, mint ő
Ölelt ájulásig
Most már világos, már én is tudom
Ivott
az én nagymamám
De otthon nem akadt más, ki ölelgetett volna
és nem zavart csapzott haja
zavaros, eszelős tekintete
levágott állat bús szeme
és az fel sem tűnt, hogy büdös a szája
valóban nem
csak táncoltunk
a keringők dallamára
a régi lemezek pattogtak
fülembe súgta:
„Valóságos dáma vagy.”
2002
Csirkék
Állt a felesége fölött
és felvilágosította őt,
a lába most épp eltörött.
Valaki mentőkocsit hívott
a probléma megoldva töprengéseit
nagy hangon folytatta mert
a csapvizet elszínezte a rozsda,
és ez nagyon bosszantotta.
Már akkor is kerülték
egymás tekintetét.
Az asszony sokáig sántított
a változó időjárás
mindig megkínozta.
Ezután már nélküle,
egyedül nézett körbe
az udvaron és a ház körül.
A lényeg az, ami fontos
hogy a pulton a bontott
csirke friss-e,
vagy fagyasztott.
1999
Mao harminc éve halott
és országában még mindig ő az isten
kéznyoma maradandó
zokogó tömegek
bandukolnak saját forradalmuk
nyomán cipelik kínjaikat
amit ő okozott
hisznek
és szolgálnak
és Mao pompázik
zsíros ujját nyalogatja
dörmög elégedetten
Ezt a lényt
kinek feljegyzéseiben
nem maradt hely
az újabb áldozatok felrovására
vajon milyennek képzelhetem
e viszályok tehetséges szítóját
munkája bő, bús termését –
én, kit itthon
csak bugyután
és unalmasan utál
az egyetlen ütődött házmesterem
(Harc a karosszékből ciklusból)
Az útkaparó
Nyáron az útkaparók
az asztalra borulnak zokognak
asszonyaik hidegért imádkoznak
csontig ható fagyért hogy
kopogna végre már a tél az ablakon
„ és ne engedd nyugodni
a nyarat hajlékunkban
itt csak röviden maradjon”
könyörögnek a naphoz
az ablakban állnak, az üveg mögül
kerek szemű gyerekeik
a szekrénynek dőlve
köhögnek, besettenkedik
hörgőikre a tél hideg ölelése.
(Üdvözlet a Szudétákról kötetből)
xxx
Dús zöld út az erdőn át
lelkem konok alagútja,
keresem nyugalmam
és szándékom makacs:
mindenkinek megbocsátok,
ha másfelé viszi útja.
xxx
Leírhatatlan a rámenős könnyedség
az örök fennhéjázás
talált bolondgomba
a túlélés talmi bája
amikor jelzőkkel díszítjük
azt, ami körülvesz.
Beszélgetés a meg nem fogant gyermekkel
Apád az erdő
anyád én vagyok, a víz.
Elképzelem tested,
csodálkozó szemed rám néz,
első szavaid hallani vélem
és leszel hirtelen.
Lábaink alatt majd susog a lomb
az égen a repülők nem térnek le útjaikról.
(2007 április 30)
A bükkös domboldalon
Megállok a lejtőn
bámulom az aranyba forduló zöldet
nem jöhet soha a szerencse
fájdalom nélkül
Míg fák, a fák
míg megszűnnek fák lenni
míg újra és újra
fákká válnak.
(2007 júnijus 17, a Kelta domb bükkösében)
Július
Délelőtti hőguta
a cirok rügyei repedeznek
a délceg fűszálak, még állnak
de már szénaszaguk van
a letépett vérfű
erjedt szagot áraszt
általában.
(2007. július 11)
xxx
Örök rabja maradsz
nyelvednek, szokásaidnak
ez a végzeted. A távolság
a szemben meredő falig ér,
ez mindened.
Hiába próbálod
elhagyni önmagad.
Minek, kinek!
Már nincs jelen aki veled
volt, eltávozott
és észre sem vetted.
az eredeti szövegek:
(Krakkó 2007 november 13.)
INDULÁS ELŐTT
A távolból táncnak tűnt.
A talajt tiportuk szorongva,
álltunk, simultunk egymásra,
folytogató ölkelésben.
Mögöttünk deszkakerítés,
és nagyranőtt csalán, a kavics
csikorgott talpaink alatt.
Utolsó utadra mentél,
nincs visszatérés.
Ki nem mondható
az örök hűség.
Törékeny csontjaid emlékét
őrzöm. A hihetetlent,
a hajnali ürességet.
2007. június 7.
* * *
Még tegnap,
volt minden,
végső napsütés a kertben.
Ma didereg,
ázik az erdő
fogaim közt döccen a hideg.
A szitáló, tétova
eső függönyén át
valónak vélem
a káprázó percet.
Gyorsuló léptek, ő közeleg.
A vékony eső felzokog
s a tünemény az ég
vizével lepotyog.
18-20. október 2007
Minden elmúlik
amikor rohangáltunk
függönyökbe tekeredve
a tündérek
tízéves fruskának látszottak
és nem sejtettük
hogy a kert nem is a miénk
és nem sejtettük
hogy valaki haldoklik
és a férje majd évekig
kérdezgeti miért nem ő
volt az első
kérdések és feleletek
a légben tétovázás lebeg
valahol
rajtunk kívül
– a gyerekkornak vége lett –
az ő fájdalma ( její bolest)
xxx
A friss, harsogó zöld fák
a lejtők meredélyét tompítják
és megszelídítik bánatom
mert lombok lepik el a bánat útját
pedig bánatra most nincs is okom…
xxx
A csönd világa bezár.
A madárfütty
a hajnal díszlövése
és minden szó felesleges.
xxx
A fülemülék szerelmes dala riaszt
bizsereg orromban a füst
megáll az idő.
Két kutya őrzi kertem
két halott eb és két élő.
xxx
cipelem a buszon
minden bűnöm és vétkem
meredten bámulom
a jegenyék
szállongó sárga levelét
mi az, ami lelkünk mozgatja
kimondhatatlan.
xxx
Akkor nem is jöhetett semmi jobb:
az erdő ahol a vonat megállt
hűs volt és az avar illatozott
a halk szél
ölelgette
a fák törzsét
botorkált
a zöld lombok közt
és villámlott a napsugár.
Mint az örömöd meg a fájdalmad
egyiket megkapod de a másik
megmarad.
xxx
Mögöttem még
szavakat hallok
de a szántásban
egyre több a vadnyom.
xxx
hát hogyan másképp,
mikor már, az ólomszín fellegek
pislákoló utcai lámpák
a város feketén ágaskodó házai
úgy este tíz után
minden azt sugallja
hogy éppen te vagy a főszereplő
azon a színpadon
amelyre a száguldozó autók
felcsapódó esővize freccsen
xxx
ugyan a fájdalma
miben különbözik
jobban viseli mint te
olykor a késztetést
ha mégis eszedbe jutna
Gágyor Péter fordította
Gágyor Péter Újabb fordításai (2011 május 3.)